Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A szolgáltatók felelõsségének szabályozása a legújabb alkalmazások és az amerikai tapasztalatok fényében Bayer Judit, mediakutato.hu, 2007 tél Részlet a tanulmányból A szolgáltatók felelõsségi szabályainak európai megállapítása óta több mint fél évtized telt el, az európai szabályozás alapjául szolgáló amerikai törvény pedig hamarosan tízesztendõs lesz. Ez hosszú idõ az internetszabályozásban: a jelentõs tapasztalatok mellett a technikai megoldások rapid változása is jelzi a változtatás igényét. A cikk bemutatja ezeket a folyamatokat és a web 2.0 világát szervezõ szereplõket, amelyek a tartalom- és az internetszolgáltatók között helyezkednek el. A szerzõ a Kanadában alkalmazott értesítési-értesítési eljárást (notice-and-notice) ajánlja alapul venni egy összetettebb, az igényeknek megfelelõ felelõsségi rendszer kialakításához. 1. Az amerikai szerzõi jogi törvény gyakorlati tapasztalatai A témában jártasok elõtt minden bizonnyal ismertek az amerikai szerzõi jogi törvény (Digital Millenium Copyright Act, DMCA) felelõsségi szabályai. Ahhoz azonban, hogy bebizonyítsam: ezek a szabályok nem képesek betölteni azt a feladatot, amelyre hivatottak, elöljáróban mégis szükségesnek tartom ismertetni ezek legfontosabb tartalmát. Az internetszolgáltatók felelõsségére nézve a DMCA – a világon elsõként – bevezette az értesítési-eltávolítási eljárást. Ennek lényege, hogy egy úgynevezett biztonságos kikötõt kínált az internetszolgáltatóknak arra az esetre, ha az általuk közvetített, tárolt, talált vagy másolt tartalom jogellenesnek minõsül, azzal a feltétellel, hogy bizonyos körülmények között eltávolítják a kifogásolt, szerzõi jogokat sértõ anyagot.1 A törvény mindegyik esetre vonatkozóan részletesen felsorolja az ártatlanság kritériumait, azaz egy sor olyan feltételt, amelynek érvényesülnie kell ahhoz, hogy a mentesülés beálljon. A mentesülés alapfeltétele, hogy a szolgáltatónak legyen egy belsõ szabályzata, amely lehetõvé teszi az ismételt jogsértõk elõfizetésének letiltását. Tiszteletben kell tartania azokat a technológiai beállításokat, amelyeket a szerzõi jogok jogosultjai alkalmaznak, hogy azonosítsák és védjék a jogvédett mûveket. Emellett az ideiglenes másolat készítése, tárolása és keresõ mûködtetése esetén a szolgáltatónak bizonyos egyéb aktív cselekményeket is kell tennie akkor, amikor jogellenes anyag létezésérõl szerez tudomást. Például az ideiglenes másolat készítése után, ha az eredeti, jogellenes anyagot az eredeti helyérõl eltávolították, és errõl formális levélben értesítették a szolgáltatót, akkor neki is el kell távolítania az arról készült tárolt másolatot.2 A legkiterjedtebb kötelezettségei azonban akkor vannak a szolgáltatónak, ha jogellenes tartalom tárolását végezte. A DMCA ezzel kapcsolatban fejti ki az értesítési eljárás részleteit.3 Természetesen alapvetõ feltétel, hogy a tárhelyet szolgáltatónak ne legyen elõzetes tudomása a tartalom jogsértõ jellegérõl vagy olyan tényekrõl, amelyek nyilvánvalóvá tennék a jogsértõ tevékenységet. További követelmény – amelyet az európai irányelv nem vett át –, hogy a szolgáltatónak ne legyen anyagi nyeresége a jogellenes tevékenység kapcsán. Ezen kívül szükséges, hogy legyen egy kijelölt képviselõje, akinek megküldhetõek az értesítések, és e személy neve, címe, telefonszáma és e-mail-címe letétbe helyezve elérhetõ legyen a Szerzõi Jogvédõ Hivatalban. Amikor a jogsértõ tevékenységrõl tudomást szerez, a tárhelyszolgáltatónak el kell távolítania a tartalmat, vagy meg kell akadályoznia a hozzáférést. A szabályos értesítés írásban történik, és csakis olyan személy küldheti, akinek joga van fellépni a szerzõi jogosult nevében. Már három alapvetõ elem megléte esetén is köteles a szolgáltató a panaszt befogadni, és hiánypótlás céljából felvenni a kapcsolatot a panaszossal.4 A keresõszolgáltatás esetében is feltétel, hogy a szolgáltatónak ne legyen tudomása a tartalom jogsértõ jellegérõl, és ne szerezzen anyagi nyereséget a jogsértõ tevékenységbõl. Az értesítés–eltávolítás szabályai azonosak a tárhelyszolgáltatáshoz kapcsolódó feltételekkel és kötelességekkel. A törvény a szolgáltatót mentesíti az eltávolítással okozott károkért viselt felelõsség alól is, hiszen végül kiderülhet, hogy a tartalom valójában nem is valósított meg jogsértést. A mentesülés feltétele, hogy a szolgáltató megfelelõ módon közvetítsen a panaszos és a közzétevõ között, és adott esetben a tartalom visszahelyezésérõl is gondoskodjon. 1.1. Visszahelyezés A tartalom közzétevõjének lehetõsége van arra, hogy ellenértesítéssel éljen, és kérje a tartalom visszahelyezését. Az ellenértesítést a szolgáltató továbbítja a panaszosnak, és tájékoztatja, hogy az eltávolított tartalmat tíz munkanapon belül visszahelyezi, hacsak a panaszos nem küld újabb értesítést olyan tartalommal, hogy bírósági keresetet indított az elõfizetõ jogellenes magatartástól való eltiltása érdekében. Ha a bírói eljárást a panaszos ténylegesen nem indítja meg, akkor a szolgáltató 14 napon belül visszahelyezi a tartalmat; a határidõt az ellenértesítés dátumától kell számítani. Lényegében ezt a megoldást vette át a magyar elektronikus kereskedelemrõl szóló 2001. évi CVIII. törvény is. A magyar jogszabály egyik következetlensége, hogy bár nem csupán a szerzõi jogsértésekrõl szól, az értesítési és eltávolítási eljárás szabályait csak a szerzõi jogsértésekre vonatkoztatja. A tartalom visszahelyezése az értesítési-eltávolítási eljárás egyik sarkalatos kérdése. A tartalom közzétevõje csak akkor kérheti az ismételt közzétételt, ha valószínûnek tartja, hogy azt tévedésbõl távolították el, vagy hogy a panaszosnak nem is volt joga a szerzõi jogosult nevében fellépni. Kérdés, hogy ez utóbbit honnan tudhatná a közzétevõ, ha a szolgáltató nem küldi meg neki a panaszos levelét vagy nevét – amire nem köteles. 1.2. A P2P fájlcserélések által keltett problémák Az elmúlt évtizedben a szerzõi jogsértések túlnyomó része fájlcserélõ szoftverek segítségével történt, aminek használatát a szerzõi jogosultak hiába igyekeztek megakadályozni. E technológia sajátossága, hogy a tartalom a „központi” szervereken csak keresztüláramlik, ott nem idõzik és nem tárolódik. Erre a problémára a DMCA nem kínál megoldást. A fájlcserélõk csak hozzáférést vesznek igénybe, tárhelyet nem, így nincs mit eltávolítani – a tartalom a felhasználók saját otthoni gépén található. Így hát a lemezkiadók megkíséreltek élni a DMCA 512.§ (h) szakaszával, amely szerint a szolgáltatótól követelhetik a felhasználó nevét és címét azzal a céllal, hogy keresetet indíthassanak ellene. Csakhogy az azonosítás kérelméhez csatolni kell az eltávolítást kérõ értesítést. Márpedig ahol nincs tárolás, mint a P2P tartalomnál, ott eltávolítást sem lehet kérni, tehát nem lehet csatolni az erre irányuló kérelmet sem. Így a szolgáltató formai hiba miatt nem teljesítette a felhasználó megnevezésére irányuló kérést. Ez a joghézag volt az ügy tárgya az RIAA v Verizon-ügyben, amelyben a bíróság is úgy foglalt állást, hogy az azonosítás csak akkor igényelhetõ, ha az eljárás tárolt tartalom miatt folyik, és nem vehetõ igénybe olyan jogsértések esetén, amelyeket kizárólag a hozzáférés igénybevételével követnek el (RIAA v Verizon, 2003: 24). Ezért a Verizon-ügy óta a szerzõi jogosultak inkább úgynevezett John Doe-eljárást indítanak a felhasználó ellen, azaz ismeretlen személy ellen indítják meg azzal, hogy majd az eljárás során a bíróság deríti ki a személyazonosságot (bõvebben lásd Bayer, 2005b). Ezen kívül pedig a DMCA (i)(1)(A) szakaszát kísérlik meg kiaknázni, amely a többszöri jogsértések után a felhasználó elõfizetésének felmondását írja elõ. A lemezkiadók úgy próbálják a kívánt hatást elõidézni, hogy rövid egymásutánban többször is értesítéseket küldenek az internetszolgáltatóknak, vagy eleve azt állítják, hogy a felhasználó több alkalommal követett el jogsértést (hiszen minden egyes letöltött zeneszám külön jogsértésnek számít) (Urban, 2006: 685).5 A felhasználónak nincs semmiféle tiltakozási joga az ilyen megszüntetés ellen, és elõzetes értesítést sem kap. Érdekes helyzet állhat elõ, ha például családi elõfizetést szüntet meg az internetszolgáltató, amiért a család gyermeke fájlcserélõ alkalmazással szórakozott. Az internet széles körû felhasználása miatt az elõfizetés felmondása napjainkban aránytalan szankciónak tekinthetõ (Pollack, 2006: 574–575). 1.3. A DMCA értékelése Részletekbe menõ, precíz szövegezése révén a DMCA viszonylagos biztonságot nyújt az internetszolgáltatóknak: kevés kétséget hagy afelõl, hogy mit kell tenniük, mert minden, a formai követelményeknek megfelelõ értesítésre el kell távolítaniuk a kifogásolt tartalmat. Ugyanez a sajátossága rugalmatlanná is teszi, ami például a Verizon-ügyben is tükrözõdött, hiszen minden helyzetre nem képes megoldást nyújtani. Az azonban egyértelmûen elõny, hogy az internetszolgáltatóknak nem kell állásfoglalást kialakítaniuk a tartalom jogszerûségére nézve, így nem fenyeget az a veszély, hogy a szólásszabadság és a szóláskorlátozás közötti, az emberi jogok területére tartozó, alapos mérlegelést igénylõ kérdést egy ebben járatlan, laikus szervezetnek kellene megválaszolnia, ráadásul annak terhe mellett, hogy ha tévesen dönt a szólásszabadság javára, akkor a tartalom közzétevõjével egy sorban válik felelõssé a tartalomért. Nyilvánvaló hátrány, hogy ennek az ára a szólás nagyobb fokú korlátozása. Habár elméletileg kevéssé vitatható, hiszen a korlátozást törvény írja elõ, és az nem diszkriminatív, mert nem a tartalom alapján korlátozza a szólást, a diszkriminációt laikus szereplõk végzik el: a szerzõi jogok jogosultjai rendelkeznek teljhatalmú döntõbíróként egy anyag jogszerûsége vagy jogellenessége felett. Igaz ugyan, hogy van lehetõség a tartalom visszatételére. De mint láttuk, a közzétevõ csak akkor támadhatja a levételt, ha tévedésbõl történt az eltávolítás, vagy ha nem jogosult tett panaszt: az elsõt úgy lehet értelmezni, hogy a szolgáltató (vagy a panaszos) „mellényúlt”, és a tartalomnak egyáltalán semmi köze nincs a kifogásolt tartalomhoz; azonban jogkérdést nem vitathat a közzétevõ. A másodikra pedig azért csekély az esély, mert a szolgáltató nem köteles megküldeni a panaszos adatait. Az is igaz, hogy a törvény korlátozza a panaszosok körét azáltal, hogy a panaszossal szemben is támaszt bizonyos követelményeket: meg kell adnia a nevét, az elérhetõségét, és nyilatkoznia kell jóhiszemûségérõl, valamint arról, hogy meggyõzõdése szerint a kifogásolt tartalom szerzõi jogot sért, továbbá bizonyítania kell, hogy jogosult a szerzõi jogok birtokosa nevében fellépni. Ennek ellenére a közelebbi vizsgálat során kiderül, hogy a törvény nyíltan elõnyben részesíti a szerzõi jogosultakat a közzétevõkkel szemben. Ahogy az értesítés-eltávolítás logikájából egyébként is következik: az ártatlanság vélelme helyett a bûnösség vélelme érvényesül. Az igazi probléma azonban a visszaélésszerû joggyakorlás: meglepõen magas az aránya a téves értesítéseknek. A lemezcégek a stratégiájukat azzal egészítik ki, hogy alkalmanként több ezer értesítést is küldenek az internetszolgáltatóknak, amelyek számára még az is lehetetlenné válik, hogy legalább a teljesen ésszerûtlen értesítéseket kiszûrjék – habár erre a jogszabály sem adna lehetõséget. Így csupán az automatikus eltávolítás lehetõsége marad számukra. Felmérések szerint nem csupán lemezcégek élnek az értesítés lehetõségével, hanem egyéb vállalatok is abból a célból, hogy elhallgattassák a jogos kritikákat, észrevételeket (Urban, 2006: 673–674). A visszahelyezés lehetõsége pedig nem hozza a közzétevõt egyenlõ helyzetbe. A felhasználó akkor kérheti a tartalma visszahelyezését és a kára megtérítését, ha az értesítés szándékosan megtévesztõ volt. Tehát ez csak akkor alkalmazható, ha a panaszos „szándékosan és lényegesen” torzítja el a tényeket, miközben az értesítés már egyszerû „jóhiszemûség” esetén is érvényes. A lemezcégek pedig robotokkal fésülik át a netet, jogsértõ tartalmak után kutatva, majd az összegyûjtött találatok listáját ellenõrzés nélkül küldik meg az internetszolgáltatónak, amely így természetesen sok esetben olyan tartalmakat is megjelöl, amelyekre nem is vonatkozik szerzõi jogvédelem, vagy amelyek a szabad felhasználás hatálya alá esnek: például könyvismertetéseket, illetve egyszerûen nem létezõ oldalakat is. Az esetleges visszahelyezési kérelem esetén még védekeznek is azzal, hogy nem „szándékosan” küldtek téves értesítést, hiszen a gép követett el hibát (Pollack, 2006: 560, 563).6 A keresõoldalak találatai elleni értesítések pedig éppenséggel többségükben visszaélésszerûnek tûnnek. Például a Szcientológiai Egyház több tucat értesítést küldött a Google-nek, követelve a vele szemben kritikus oldalak linkjeinek eltávolítását. A leggyakrabban pedig üzleti vállalkozások kérik versenytársaik linkjeinek eltávolítását (Urban, 2006: 654, 655).7 Visszahelyezésre irányuló ellenértesítést a gyakorlatban alig kérnek.8 Az okok keresése során felmerülhet, hogy a tartalomszolgáltatónak könnyebb elhelyeznie a tartalmat újra ugyanott, vagy akár másik szolgáltatónál, mint levelezésbe kezdeni. Emellett valószínû, hogy az ellenértesítés lehetõsége nem is ismert széles körben. Továbbá, mint már említettem, a felhasználó nem kap másolatot az értesítésrõl, és bár értesítik a tartalom eltávolításáról, ezen értesítésnek nem kell sem indokolást, sem más információt tartalmaznia. Bayer Judit A teljes cikk itt olvasható A szolgáltatók felelõsségének szabályozása a legújabb alkalmazások és az amerikai tapasztalatok fényében. mediakutato.hu, 2007 tél